Horoszkóp kicsit másképp

Niki barátnőm ajánlotta a mai nap figyelmembe ezt a kis rendhagyó horoszkópot, és hát a helyzet az, hogy viccnek jó, de a probléma az, hogy minden tréfa mögött áll egy kis igazság~valójában magamra ismertem benne.

Na te aztán, nagy rejtély vagy. Ülsz egész nap az ablaknál és nézed a felhőket, közben meg az élet értelmén elmélkedsz és csodálkozol, hogy romokban hever a sajátod. Tervezgeted, mekkora ász leszel a szakmádban, de zárt ajtókat döngetsz, a kutya sem foglalkozik veled, mert látszik rajtad hogy veréb vagy! A hatalmas jó szíved visz a sírba, mindig mindenkinek segítesz, csak magadnak nem, mert egyáltalán nincs önértékelésed. Párkapcsolataid valahol egy Pest környéki szeméttelepen vannak eltemetve, senki sem akar járni veled, mert dilisnek néznek. Folyton üveges a tekinteted és bambulsz a semmibe, semmi gyakorlatiasság, tettre készség nincs benned. Hülye könyveket olvasol, hülyeségeken kattogsz, alapvetően egy igencsak elbaszott bohóc vagy, aki a saját sebeit nyalogatja.

Gondolatok a felsőoktatásról

Hatalmas a hajcihő ismét a felsőoktatásban, amibe mélyebben nem szándékozom belekotorászni, egyrészt azért, mert túlságosan mélyen nem látok bele a helyzetbe, csak a hallottakra támaszkodhatom (én ugye az OKJ-ig jutottam) másrészt pedig akárhol kukucskálok bele, mindenhova tudok egy kicsit bólogatni. Megértem a csóringer diákot, akitől elveszik a lehetőséget, hogy kiemelkedjen, de megértem azt is, hogy a diplomával segget törlő burzsuj…. (parasztot akartam írni, de aztán észbe kaptam, hogy szerencsétlen paraszt emberek sokkal tisztességesebb emberek – nem is értem miért kapcsolódott össze ilyen pejoratív értelemben) szóval megértem azt is, hogy annak a fajta “értelmiségi” söpredéknek sem érdemes fizetni állami pénzen az oktatását, akik mondjuk kikockázott arcmással és eltorzított hanggal arról csevegnek a riporterrel, hogy mennyit kaszál, mint “főiskolás kurva”.

Blogproblémák – szegény userek

Már egy ideje vergődöm a blog témán, hol blogoljak, mit blogoljak, de azt éreztem, hogy a szakadás semmi esetre sem jó. Rá kellett jönnöm, hogy teljesen értelmetlen egy hétköznapi és egy magasabb röptű blogot is hajtanom, főleg, hogy rezesbandát hívhatnék örömömben, ha végre oda jutok, hogy írjak is valamit. A másik dilemmám a sablonozás volt: sajnos akárhány helyen jártam, és próbálkoztam, sehol se jártam sikerrel. A minap WordPress motorral próbálkoztam, mert egy nagyon szimpatikus Harry Potter sablont sikerült szereznem, de mivel a fizetős tárhely nem játszik (az atw.hu meg ilyen címektől futkos a hideg a hátamon) és nem egy anyázás szaladt ki a számon a művelet közben, úgy döntöttem, összevonom a volt blogom ezzel ~ éppen arra várok, hogy a freeblogról áttegyék a blogom a blog.hu-ra, ahonnan át tudom ide hozni. Nos igen, nyilván ezért szaladtam el a freeblogtól. A fejlesztése ócska, sablonozhatatlan (vagy legalábbis elég tré) az pedig kész röhej, hogy nem lehet csak úgy költöztetni akárhova. Szóval, ha megérkezik a csomagom, a régi bejegyzéseim is átkerülnek ide. Kompromisszumos megoldásként pedig beletörődtem, hogy legalább a fejléc olyan, amilyent szeretnék.

Hello újra

Sokszor határoztam úgy, hogy folytatom a blogolást, szóval ezektől a felesleges köröktől magamat is és másokat is megkímélek most. The situation is elkezdtem dolgozni az oskola befejezése után, momentán olvasószerkesztőként tevékenykedem, és mikor végre becsukhatom a word-öt, nagyon örülök, hogy végre elkászálhatok játszani vagy a Harry Potter körül fangirlködni. A hétvégéim általában csak e körül a tárgy körül forognak, mivel ilyenkor van egy kicsit több időm ujjongani. (Vasárnap az RTL Klub-on lesz látható a félvér herceg, így a magán mozim most elmarad, úgyhogy majd nagy képernyőn élvezem, ugyanis Severus Snape is my eternal prince.) Annyit tudok ígérni, ha épp nem csömörlöttem meg a TE CILA és pizzai ferdetoronytól, akkor felkukkantok ide megosztani apró szösszeneteimet. Prepare yourself.

 

Ciki?

Amikor a jobbik eszemhez nyúlok (jobbik?!) valahol tudom, hogy kicsit butácska vagyok a koromhoz képest. A butácska jelző persze nem azt kérdőjelezi meg, hogy nyolc általánosnál sikerült e többet végeznem – igaz, e téren is vannak kívánni valók, hiszen nem vagyok atomfizikus, de már az érettségi se nagyon menne – hanem inkább olyan értelemben, hogy határozottan “nem a koromhoz méltóan viselkedem”. Aztán persze gyorsan le is pofozom magam, mert miért kéne nekem bármiféle elvárásnak is megfelelnem, ami tulajdonképpen nincs is, csak az ember állítja fel magának, és aki a rácson kívül esik, az nem normális, vagy legalábbis nem él normális életet. Ezek lehetnek a csodabogarak, a korukhoz képest öregek, vagy túl éretlenek, stb. A koromhoz képest valóban butácska életet élek, hiszen képes vagyok potion master jacketet varrni magamnak, még mindig nagyon szeretem a számítógép előtt játékkal elütni az időm, úgy visongok és ütögetem össze a tenyerem, mint egy öt éves, amikor leülök anyával Harry Pottert nézni, és felcsendül a nyitó dallam, az ügyintézéshez teljesen hülye vagyok – azt se tudom melyik lábamra álljak kínomban, mert adószámot kell intéznem, én és az APEH pedig köszönő viszonyban sem vagyunk egymással, szóval élem a butácska életem.

Tétlen szellemi elbutulásban töltött napok/hónapok után végre nagy nehezen úgy határoztam, hogy kirúgom az ajtót ami minden magasabb nemű dologtól elszakajt; s a lustaság-tanácstalanság bármekkora is, elindulok. Múltkor ütötte meg a fülem -valamelyik rádióban diskuráltak a munkanélküliség hatásáról-, hogy a tartósan fenn álló állapot bizony személyiségtorzuláshoz vezet, s ezt leltároztam a saját bőrömön is. Nyilván itt nem csak arról van szó, hogy az embernek szüksége van feladatokra és kihívásokra, különben begolyózik, és a frusztrációját csak a sarki talponállóban tudja ideig-óráig levetkőzni. Nem csak feladatra-kihívásra van szüksége, de olyan környezetre is, ami ad valamit, s nem csak kiszipolyoz. A munkahelyek többsége csak szipolyoz, de nem található meg mindaz, amiért érdemes felkelni: az igényes társaság, a fejlődés lehetősége, a minőségi emberi kapcsolatok. A baj az, hogy nem elég, hogy egy munkahelyre nem járok be (erről talán majd később, a munka amit úgy tűnik megcsíptem itthon üldögélős) de arra is rá kellett jönnöm, hogy szabadidős programként a környezetemben sem találok olyan helyet, ahol értelmesen kikapcsolódhatnék. Hiányoznak a beszélgetések, a gondolatok – s csak nagyon ritkán jutok egy-egy csepp bölcsességhez; rendszerint akkor, amikor a zsurnaliszta brigáddal összeröffennünk valahol, és csak addig, amíg Bacchus hatalma erőt nem vesz rajtunk. Amit kívül nem kapok meg, azt könyvekkel próbálom pótolni, de az egyoldalúsága miatt ez sem az igazi. Ha nem tudom kivel megosztani, ha nincs “vita”, hogyan juthatok mélyebb rétegekig? Megmondom, sehogy. Tudatom beszűköl, gondolatlanná válok, s a szellemi sivárság sivatagában Harry Potterrel bombázom magam.

Of course it’s happening inside your head but why on earth should that mean that it is not real?

Móka hegyek és unalom völgy

A frappáns kis címen nem töprengtem túl sokat, megnyílt a böngésző és már szaladt is ki belőlem. A móka hegyek után most ismét belovagoltam unalom völgybe, amit nem jól viselek. Az,hogy megint egy kis zűrbe kerültünk (amit igyekszek ignorálni) és hogy munkát azt nem találok, az nem unalom, hanem depresszióba völgybe visz, úgyhogy inkább erőltetem az előbbit (és struccként verem a fejem a betonba). Szóval a bizonyítvány osztás után már már úgy tűnt, hogy gyáva népség nem is ünnepel, de végülis a krémmel mégis elmentünk egyet koccintani – határozottan nagyon szerettem azt az estét Robin,Erika,Péter és Dorottya társaságában. Még a hét szombaton egy kerti partin is hivatalos voltam Nikivel- az a hétvégém lényegében nem szólt másról, minthogy ültem a diófa alatt egész nap és kolbászt ettem, amit Mátyás sütögetett; ott is éccakáztunk a diófa alatt édesen, öten. Egy hét chill után pedig Robinkénál sütögettünk -ugyanaz az ötös, a többiek még mindig nem voltak vállalkozó szelleműek- de a budaörsi botrányos éjszakai közlekedés és az elfogyott itóka miatt onnan végülis a fél 1-es busszal elpattantunk. Én így is csak reggel fél 5re értem haza, ugyanis Móriczon még beültünk egyre (amiből kettő lett). A silány beszámoló pedig a lustaság eredménye. De ami mostanság zavar, sok egyéb mellett, az a hajszínem. Már harmadsszorra festem lilára, de valahogy mintha futna le a festék a hajamról. Egy hajmosás után már megint világosodik, és csak a liftben tűnik lilának. Márpedig nem akarok most vörös lenni. De persze nem ez a first world problem

 

 

 

 

 

Korábban szándékoztam írni, de a meleg (és az ezzel járó vergődés) keresztül húzta számításaim. Kedd-szerdán lezajlottak a szóbilik is – kikaptuk a legjobb vizsgázó időt. Nincs is jobb mint a lángoló aszfalton caplatni a kis ünneplő ruciba, a hévpótló busz pedig igazán csak hab a tortán volt (majdnem hal a tortánt írtam- istenem) Kedden útközben is többszörös rosszul lettem, a fotósvizsga alatt pedig 3x éreztem úgy, hogy “mondjad csak cimbora, de én mindjárt felpattanok erről a székről úgy suttyomban”. De végülis nem pattantam fel és nem is piszkítottam oda (meg máshova se) Aznap este míg verejtékemben fürdőztem, tűnődtem is rajta, hogyan szedem össze a helyzethez szükséges indulatot, hogy másnap is megtegyem ezt a trippet; és reggel is erősen ezen gondolkodtam-de aztán szerencsére normalizálódott helyzetem. Mivel szeretek előre pofátlankodni, így én 9:30 fele kb. végeztem is az első két védéssel; hiába, mert ott kellett szobroznom így is 17-ig, úgyhogy másból se állt a nap, csak ingáztunk a jégkamrára hűtött terem és a cigi spot között. Félelmetesen nyomorult voltam a védés alatt, sőt, az egész két nap alatt csak makogtam mint a majom, de végeredményében így is 87%-os lett a bizonyítványom – amit majd jövőhét szerdán kézhez is kapok. Amúgy Amsi táncol az idegeimen még mindig.

Amsi

De hogy az előző bejegyzésben megpendített rajongásról és depresszióról is szót ejtsek. Egy ideje Twitteren való trollkodással csiszolgatom angol tudásom (vagy éppen amortizálom le) éshát sikerült belefutnom Amsi-ba. Amsi, mert As Michael Says It – de ezt ugye amikor 140 karakter áll a rendelkezésünkre, nem írjuk ki. Szóval elkedtem figyelni Amsi barátunkat – mindenkit figyelünk aki közli, hogy “Én vagyok Michael Jackson és élek”. Van belőlük egy pár, egyet letiltatsz twitterről, másnap jön helyette két új Michael Jackson. Legalább 10 Michael Jacksonnal beszélgettem az elmúlt hónapban. De az a helyzet, hogy ez az Amsi makacs módon marad – dacára próbálkozásainknak, így már fel is adtam a reportolgatást, nem segít. Minden MJ megszemélyesítő azonnal törlődik twitterről, amikor elterjed a hír, de ő marad. Pedig az összes közül ő a leg… a “furcsa” jelző sem fedi teljesen, amit gondolok. Szóval ez az Amsi nagyon érdekes dolgokat tudott írni ( Conrad Murrayről, a kölykökről- nem is az övék stb.) de mostanság leginkább csak a telepatikus kommunikációval sokkolja a becses publikumot. Namost ennek az a lényege, hogy mindig kiválaszt a hívők közül 4-5 embert, kér tőlük egy fényeképet magukról és 2 kérdést – amire ő telepatikusan válaszol; mi pedig olvashatjuk a résztvevők élménybeszámolóit. Két csoport van: az egyik örjöng hogy “takarodj, te nem vagy MJ” a másik brigád pedig “nagyon szeretünk”. Én középen állok és kiváncsiskodom, de Amsi közelébe nem olyan egyszerű beférkőzni. Három reagálást sikerült eddig kihúznom belőle.

 

És most, hogy bemutattam Amsit, rágyújthatok a régi nótára, mi ez a “depresszió”. Tegnap volt 7 éve, hogy MJ-t minden vádpont alól felmentették, és someone elküldte nekem ezt a videót. Érthetetlen módon depresszióba zuhantam tőle. Valószínűleg azért, mert eszembe jutott mindaz, ami hiányzik. Voltak anno nekem is ilyen élményeim, ugyan mi csak a Shygys-t követtük, de anno tele volt az életem pörgéssel, kombinálással, élménnyel és a többi. És időről-időre előtör bennem ez a fullasztó érzés, hogy az élet elmegy mellettem, az én életem pedig nemcsak unalmas, szürke és érdektelen, de értelmetlen is.

 

Sheer and utter incompetence

Mostanság nagyon érdekes hangulatban vagyok: a rajongás, a depresszió és az idegesség váltakozik bennem; ma még az alvás se ment. A rajongás oka – surprise – MJ. (Michael Jackson ha tán nem lenne egyértelmű) A depresszió oka egy nyeletnyit kapcsolódik az előbb említetthez, az idegesség pedig a Számalk zsenialitásához (totális inkopetenciájához) fűződik. Hol is kezdjem? Jövőhéten ilyenkor már túlleszek a szakdoli védésen és egyéb nyalánkságokon – márha eljutok odáig. Ugyanis történt egy kisebb mallőr a fotós szakdolgozatommal kapcsolatban. Amikor anno elmentem kötettni a dolgozatokat, nagykegyesen megírták, hogy a fotós munkákat nem szükséges nyomtatni/előhívatni, elég ha CD-n mellékeljük a dolgozatokkal együtt. Ezen meg is lepődtünk, hiszen a SZVK-ban kerek-perec le volt írva, hogy kell. Dehát az ember ilyenkor nem a rendeletekre hagyatkozik és kezd önálló akcióba, hanem az intézmény utasításait követi.  Aztán persze a szóbeli vizsga előtt 2 héttel megkaptunk, hogy nagyon sürgősen nyomtassuk ki a képeket. Namost ezt a levelet ugyan leltároztam, de nem tudtam azonnal cselekedni anyagi okokból, és valahogy kicsúszott a fejemből a megadott – szükséges – kép méret (ami a 13×18 cm lett volna). Magától értetődően sikerült rossz szériát leadnom, amire meg is kaptam hogy siessek újra előhívatni, mert a rossz méret miatt visszadobták. Csakhogy ebben a felszólító levélben hibás adatokat kaptam…

A 20 képből álló sorozatod visszadobták, mert nem a megfelelő méretben adtad le. Minimum 9*13-asnak kell lennie mindnek, de egyik sem felel meg ennek. Szerintem gyorsan hívasd elő újra vagy nyomtasd ki fotópapírra, mert így a vizsgán sem fognak átengedni.

“A 20 képből álló sorozatod visszadobták, mert nem a megfelelő méretben adtad le. Minimum 9*13-asnak kell lennie mindnek, de egyik sem felel meg ennek. Szerintem gyorsan hívasd elő újra vagy nyomtasd ki fotópapírra, mert így a vizsgán sem fognak átengedni.” Az hajítsa rám az első követ, aki emlékezett volna rá, hogy 3 héttel ezelőtti levélben 13×18-as méret volt megadva-hát én se emlékeztem. Ami pláne nem csoda, ha ismerjük a számokhoz fűződő kínos kapcsolatomat. Nem tudok számokat megjegyezni-sajnálom.

Szóval előhívattam a képeket újra, a levélben megadott 9×13-as verzióban, bekeccsöltem őket a szakadó esőbe (tocsogott a zoknim a vízben, ugyanis beázott a cipőm) majd másnap megint jött a levél: ez se jó! És ekkor kezdtem utána böngészni, hogy ugyan mi az agyád kínja nem jó a képekkel, hát 9×13-ast kértél, én meg azt vittem- mikor rábukkantam az eredeti levélre és megvilágosodtam. Én legalább megvilágosodtam, a szakfelelős akivel leveleztem azután se tette, miután leírtam, hogy apró kommunikációs hiba történt. Természetesen nem áll módomban többször előhívatni zseniális fotóimat, úgyhogy most lebeg fejem felett demoklész karja, hogy bemegyek kedden és rövidtávon kipenderítenek. Izgalmas lesz.

Őszintén már nem is fárasztom magam a mentegetőzéssel, hogy miért nem írok. Az utóbbi hónapokban egyszerűen elmúlt a közlési vágyam, s olyan sok közlendőm amúgy sincs. Elvagyok a magam kis világában, twitter & tumblr az új játszóterem, s most, hogy a napokban sikeresen frissítettem a telefonom firmwirejét, már telefonon is előszeretettel játszogatok. Bújom ismét Claudius császár életét, és igazából minden nap igyekszem mindere időt fordítani, amit szeretek – a tanulás mellett, ami roppant nehezen megy, pedig roppant egyszerű. Csak én vagyok elhangolódva. Jún.19-20, és ezen is túlvagyok. Szóval minden nagyobb prioritást élvez, mint az írás.

Őszintén

Őszintén halálosan kezdem unni, hogy megbízhatatlan emberekkel vagyok körülvéve, akik állandóan segget csinálnak abból a gyönyörű,édes, drága szájukból. Egyáltalán az ilyen minek keres meg? Én nem tudom ez hogy működik,de nálam olyan magától értetődő módon, hogyha megkeresek valakit, mert szeretnék vele találkozni, akkor szoktam is (jééé) maximum nagyon ritkán nem, amikor valami vis maior oknál fogna nem tudok eleget tenni ennek. De ugye, a normális emberek ilyenkor is szólnak- mert a másik nem egy élettelen báb, aki nem számít. Ennek dacára csupa nem normálissal vagyok körülvéve, akik számára ez nem magától értetődő, s nincs is ezzel baj, de ne engem terheljenek a jövőben az idétlen fantazmagóriáikkal, mert nem érdekel. Se időm, se kedvem nincs az ilyen idióta játékokhoz, elvégre felnőtt emberek lennénk. Pont.

Furcsa

Néha elgondolkozom rajta, hogy miért? Miért van az, hogy néha tele vagyok élettel és pörögnék, de senki se akar pörögni velem. Aztán pedig nem akarok pörögni, hanem egyszerűen pörgök mint a búgócsiga, mert pörögni kell, és megfeszített tempóban élek, és hirtelen egyszerre mindenki velem akar pörögni. Olyannyira egyszerre, hogy mindenki ma hívott fel/írt rám, és mind engem akart. Engem. Ma. Most. Hetek-hónapok lazán elmentek, hogy senki rám se bagózott pedig én telepatikusan marhára magamra akartam vonzani a figyelmet (bárki figyelmét) de senkinél se sikerült. Most ilyesmi eszembe se jut, mert tele vagyok dologgal, erre eszébe jutok mindenkinek. És egyszerre. Furcsa.

Ma. Fotózás. Nem vagyok fotómodell, csak a fényekkel játszottunk,nekem kéne ugyanis tudni fotózni. Csakhogy nem kerültem hozzá egy jottányival sem közelebb. 🙂 (Katt a képre a nagyobb méretért.)

Őszintén szólva akkora nyomás van rajtam, hogy egyre többször kapok dührohamot aminek hajtépés a vége, és ficánkol a torkom a ‘leszarom’ kiordítása. Kezdek ilyen lélektelen robot lenni.